Történet

(Az oldal formája nem végleges, jelenleg szerkesztés alatt áll)

A község határában a 10. századi belobrdi kultúra emlékeit találták. 1234-1270 táján a községet Kezuként említik, Füss településsel volt szomszédos. 1268-ban két Kezu, alias villa Kezu nevû települést jegyeznek, és megkülönböztetésükre az egyiket Bertalan faluja néven jegyezték be. A község eredetileg Szolgagyõr és Bana vár tulajdona volt, 1266-ban került a komáromi vár birtokába. Késõbb Nagykeszit több földesúr birtokolta, kezdetben Szolgagyõr vár nemesi sorba emelkedett jobbágyaié volt. 1540-ben a Csúzy nemzetség szerzett itt vagyonrészeket. A török háború idején a falu elpusztult, Rába Balázs telepítette be újra.


1652-ben Nagykeszit Komárom vármegye református egyházközségeinek jegyzékében említik Kiskeszi és Érseklél leányegyházakkal, ami abban az időben a Csallóközben természetes jelenség volt. Az ellenreformáció idején a református lelkészek és tanítók helyett katolikus oktatók végezték az oktatómunkát. 1681-ben a nemzetgyûlésben benyújtották a katolikusok által elvett református templomok, parókiák és iskolák jegyzékét, melyben Nagykeszi is szerepel. 1713-ban már ismét említik a faluban a református parókiát. Az 1717-es Inquisitis egyházi jegyzõkönyvben olvasható, hogy az 1698-1699-es években Zámory György földesúr Sobieski János lengyel király hadserege által elpusztított falu benépesítése érdekében az üldözött kálvinisták letelepedését is engedélyezte, jóllehet õ maga katolikus volt. 1715-ben a faluban 21 háztartás volt.
A 18. század második felében a települést több földesúr birtokolta, bár az ebben az időben kicsi volt.

1745-1754 között a faluban tevékenykedett a cseh származású ismert protestáns lelkész, Valesius Antal János.
Késõbb a legnagyobb földbirtokos a Zámory család volt. 1787-ben a községben 44 házban 336 lakos élt, 1828-ban a házak száma már 51, a lakosoké 249. 1848-ban 49 nemesi család élt itt, a lakosok közül 142 katolikus, 263 református és 17 zsidó vallású.
Az 1848-49-es szabadságharc különösebben nem érintette a falut. A késõbbi években a nagykeszi birtok nagy részét a Fejérváryak örökölték. A falu lakossága fõként mezõgazdasággal és halászattal foglalkozott.

 

A falut gyakran sújtották árvizek (az elsõt 1770-ben jegyezték fel, a legnagyobbat 1886-ban) és tûzvészek (1843, 1888).

1890. szeptember 30-án alakult meg a tűzoltóegylet, amely kezdetben nem teljesítette küldetését. 1895-ben az átszervezés után Ratkovszky Dezsõ lett a tûzoltók parancsnoka. 1886-ban kolerajárvány pusztított. 1893-ban helyi földbirtokos a pannonhalmi fõapátság, Zámory Béla és Zámory Kálmán. A lakosság száma az idők során csökkent, 1869-ben 693 lakosa volt a településnek, 1880-ban már csak 568, sõt 1890-ben csak 522.

Kiskeszi települést 1268-ban említik először Nagykeszivel együtt mint villa Kezu… alia villa Kezu. Késõbb 1272-ben poss. Kyskezu… iuxta Kezu maiorem néven említik, amikor Bálint kanonok az itteni birtokot Szent Márton oltárának (az esztergomi érsekségnek) ajándékozta, amit IV. László király is igazolt. A község eredetileg Szolgagyõr vár birtoka volt. 1382-ben Kyskezu néven fordul elõ, 1501-ben a települést Ravaszkeszi néven jegyzik. A török háborúk idején a község elpusztult, Vigyázó Pál veszprémi ispán népesítette be újra. A falu késõbbi történelme azonos Nagykeszi történelmével, Kiskeszi a nagyobbik település árnyékában fejlõdött. 1787-ben 30 háza és 186 lakosa volt, 1828-ban 37 házat és 167 lakost jegyeztek. 1848-ban a településen 71 katolikus és 102 református élt. A lakosság mezõgazdasággal foglalkozott, a helyi molnárok a kolozsnémai céhhez tartoztak. Ezt a falut is több természeti katasztrófa sújtotta, fõként árvizek és tûzvészek (1880, 1892).

1897-ben Kiskeszit Nagykeszihez csatolták, azóta történelmük közös. A 20. század elején a település legnagyobb földbirtokosai Fejérváry Géza báró és Zámory Béla örökösei. A falut ismét árvizek (1899), jeges áradások (1898, 1912) és tűzvészek (1898, 1911, 1917) pusztítják. 1899-ben nyílt meg a posta. 1912-ben a helyi lakosok dr. Hajdú Tibor pannonhalmi főapáttól Kiskeszi alatt megvásároltak 87 hold közös legelõt halászati joggal. Fejlődésnek indult a kereskedelem és az iparosság.


Az I. világháború 35 emberéletet követelt a falu lakosai közül. 1918 után a falu az I. Csehszlovák Köztársaság része lett, de a lakosság élete szinte semmiben sem változott. Továbbra is mezõgazdasági termeléssel és halászattal, a téli hónapokban kosárfonással foglalkoztak. A földreform keretében Fejérváry Géza báró nagybirtokának nagy részét konfiskálták, az egykori 1419 hektárból mindössze 506 maradt.


A település egyre fejlõdött, három könyvtára (általános, ifjúsági és tanítói) volt, több társadalmi és kultúrális szervezet mûködött (az önkéntes tûzoltószervezet 1925-ben alakult, vöröskereszt, református énekkar, SzMKE). 1920-ban, '26-ban és '27-ben a faluban sztrájkoltak a munkások, késõbb a munkanélküliek. 1927-ben jelent meg a faluban az elsõ rádió. Ekkoriban is sok volt a természeti katasztrófa - tûzvész (1935, '36, '37), jeges ár (1925, '35), árvíz (1926, '28). Több üzlet nyílt a településen, Lampert Mihály Kiskeszi községrészben méhészetet is vezetett.


Az 1938-45 közötti években Nagykeszi Magyarországhoz tartozott. Ekkoriban a legnagyobb földbirtokosok Malcomes Gyula báró felesége, Goldschmied Marcell és Terdi György. A községben boltja volt a HANZA fogyasztási szövetkezetnek (1938-ban 211 tagja volt). A II. világháborúban a harctereken 47 helyi lakos vesztette életét.


1945 után Nagykeszi ismét a Csehszlovák Köztársaság része lett, a magyar nemzetiségű polgárokat jogtalanul megfosztották polgárjogaiktók, a magyar iskolákat bezárták. A lakosság egy részét kényszermunkára vitték Csehországba, ahonnan szinte minden család visszatért, más részüket Magyarországra telepítették. 1948-ban rendeződött a helyzet, a magyar nemzetiségű lakosság visszakapta jogait, Nagykeszi fokozatosan szocialista faluvá vált. 1949-ben alakult meg a szövetkezet, és már 1946-ban megalakult az állami birtok. 1954-ben Nagykeszit árvíz fenyegette. 1952-55 között építették ki a villanyvezetéket, és új családi házak építése kezdõdött. Az 1965-ös nagy árvíz csaknem teljesen elpusztította a falut. A település újjáépítésében a Nyugat-prágai és a Berouni járás segített.


A Dunán az új szivattyútelep 1966-ban épült. 1970-ig elkészült az új kultúrház épülete, az új óvoda, megerősítették az utakat, elkészültek a járdák. A 70-es években a helyi szövetkezet egyesült a csicsóival, az álami birtok pedig az ekeli állami birtokkal. A település elején tágas civilvédelmi raktár épült, 1980-ban új üzletet, sportpályát és víztartályt kapott a falu. A település arculatát jelentősen megváltoztatták az önerőből épült családi házak. Az Agrostav vállalat panelgyártó üzemet létesített a faluban, területén ma rézhuzalgyár üzemel.


Az 1989 novemberi változások természetesen Nagykeszit is érintették. A faluban megalakult a helyi önkormányat, amely mindent megtett annak érdekében, hogy a központosítási folyamat által halálra ítélt települést újra fellendítse, és a leépítés okozta lemaradásokat behozza. 1991-ben a csicsói egyesített szövetkezet szétvált, újraalakult a nagykeszi része. Kiskeszi községrészben ismét megnyitották az óvodát (az önkormányzat által üzemeltetett intézmény napjainkban a gyermekek kis létszáma miatt már nem üzemel). A II. világháborúban elesettek emlékére 1995-ben méltó emlékművet állítottak a régi temetőben, egyúttal felszentelték a falu új címerét és zászlaját is, amelyek a múlt emlékeit tükrözik. 1996-ban Nagykeszin és Okánikovón elkészült a gázvezeték, így sikerült megakadályozni a falu elnéptelenedését, mivel az életkörülmények lényegesen javultak, és kényelmesebbé vált a falusi élet is. Ugyanebből a szempontból fontos volt a már elavult villany- és telefonhálózat alapos felújítása is. Ezekkel az intézkedésekkel sikerült elérni az egykori "fejlődő" faluk színvonalát, kiharcolva ezzel a település létjogosultságát.
Ami a lakosok számának alakulását illeti, 1900-ban a közös községnek 821 lakosa volt, 1921-ben 880, 1940-ben már 944. A háborús és háború utáni események folytán az ötvenes években a lakosok száma 999, de 1970-re számuk 1371-re nőtt.


A 19. század derekán Nagykeszihez csatolták Érseklél települést. Első ízben 1075-ben említik Lelu néven, az esztergomi érsek tulajdona volt, amely a 14. századtól zálogba adta nemesi családoknak. 1247-ban két Leal nevű települést említenek, 1360-ban a falu Nobilis iobago (et villa) archiepiscopalis de Leal néven szerepel. Ekkor lett az esztergomi érsek predialista főúri székhelye, amelyhez Örs, Czudor-Illés, Ontopa, Róczháza, Kistany és Szilas települések tartoztak. Ennek a megyétől független, érdekes katonai-adminisztratív szervezetnek a kötelessége volt, hogy hadjáratok idején részt vegyen az esztergomi érsek bandériumában, és védje az érsek birtokait. A török háborúk idején, az 1554-1563 közti időkben a község elpusztult, és már soha nem nyerte vissza egykori jelentőségét és nagyságát. A 18. század elején Maloviczius Ignác földesúr újította fel a falut, fokozatos leépülését azonban nem sikerült megállítani. Amit 1945 után nem hordtak szét a helyi lakosok, azt elpusztította az 1965-ös árvíz. 1993-ban eléggé el nem ítélhető módon lerombolták a helyi templomot.


Szántó (Scanto, Scamto) eredetileg a pannonhalmi apátság tulajdona volt, 1075-ben I. Géza adományozta az apátságnak. Az itt lévő 40 házban a kolostornak szolgáló lovászok éltek. A tatárjárás idején elpusztult, soha nem építették újjá. A település egy részében 1926-ban Selmecbányáról, Bánról és Morvaország egyes részeiről érkezett telepesek megalakították Okánikovót. 1929-ben 25 lakos élt itt, Okánikovo napjainkig sem fejlődött jelentősebb településsé.


Dérhídja (Terchel, Therel) a pannonhalmi apátság birtoka volt, 1539-ben bérbe adták. Később az apátság visszavette a pusztát. Feltehetően a 20. század elején épült egy kis major juhakollal, amely ma üresen áll.
A község határában a 20. század első felében több kis tanya épült (Méhes-tanya, Szénássy tanya, Ambrus-tanya, Gőgh-tanya), egy részük napjainkig megmaradt.



A község neves személyiségei:


A helyi temetőben a községi és a magyar történelem számos jelentos alakja nyugszik.
Csorba Farkas (1850-1884), nagy- és kiskeszi református lelkésze.
Mórocz Károly (1835-1902), körzeti jegyző.
Nagy Mihály (1777-1850), 35 évig Nagykeszi református lelkésze.
Redl Miksa (1801-1866) érsekléli birtokkal rendelkező nemesi családból származott. 1828 és 1844 között a 12. huszárezredben szolgált. Nyugdíjba vonulása után mint nyugalmazott főhadnagy Nagyváradon dolgozott állami pénztári tisztként. 1849 februárjában a Nagykároly-Szilágysomlyó területi 6. hadmegye parancsnoka volt. A világosi fegyverletétel után 10 év várfogságra ítélték Olmützben, de 1851-ben kegyelmet kapott, és szabadon engedték. Pozsonyban érte utol a halál.
Szathmáry Ferenc (1753-1815), református pap és tudós.
Szendi Pál (1845-1902), 24 éven át Nagykeszi és Tany jegyzője.
Valesius Antal János (1666-1758), a komáromi református egyházmegye esperese, a cseh protestánsok első püspöke Magyarországon. 1712 óta református lelkészként tevékenykedett több helyen (Récén, Ekelen, Csallóközaranyoson, Nemesócsán). Debrecenben fiatalokat oktatott, és tanulmányaik után pappá szentelte őket. A püspöki cím használata miatt 1740. szeptember 20-án a komáromi erődben bebörtönözték. 1741-ben Mária Terézia rendelete alapján szabadult. 1745. március 12-től 1754. március 12-ig református lelkész volt Nagykeszin. Ezután nyugdíjba vonult, itt halt meg 1758. október 2-án. Felesége, Kiss Erzsébet valószínűleg Nagykesziről származott.
Závory Elek (1833-1900) 43 évig református lelkész Nagykeszin, a komáromi református egyházmegye tanácsbírája volt. Sírkövét a győri Réthy cég készítette.
Závory Sándor (1799-1875) néptanító volt nagykeszin, aki minden vagyonát a helyi lakosok művelodésére áldozta.

Kalendár:

August 2017
Po Ut St Št Pi So Ne
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31
meniny má: Anabela

Počasie na Slovensku